Gyökér a száraz földből
A Tizenkét Törzs rövid története
„Felnőtt, mint egy vesszőszál Őelőtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem volt ábrázata kívánatos!”(És.53:2) A történelem legtöbb mozgalma egy emberrel kezdődött: Noéval, Ábrahámmal, Mózessel, Martin Lutherrel, Adolf Hitlerrel, Vlagyimir Iljics Leninnel... És ezek a mozgalmak továbbra is fennmaradtak, mert másoknak is ugyanaz volt a célja és meggyőződése. Velünk is ez történt.
Egy futball-játékos Rotary Club-tag
Idősb Elbert Eugene Spriggs a Tennessee állambeli Chattanoogaban élt. Aki csak ismerte, tisztelte a gyári munkás és cserkészparancsnok Mr. Spriggst. Mély vallásos meggyőződése visszatükröződött jó cselekedetekkel teli életében. 1937-ben fia született, ifjabb Elbert, akit „Gene” becenéven hívott. Mr. Spriggst boldoggá tette, hogy fia van és remélte, hogy nevének továbbvivője az ő nyomdokain fog felnőni.
Gene szerette, tisztelte apját és tetszeni akart neki, de ahogy idősödött, a társaitól jövő nyomás túlságosan próbára tette őt és a középiskolában már azon kapta magát, hogy olyan dolgokat művel, melyekről tudta, hogy rossz. Míg mások mosolyogva mondták volna, hogy: "ilyenek a gyerekek", Gene apja sohasem helyeselte a vad partikat, a dohányzást és a tinédzserek közös ivászatait. Mivel Gene jó futball-játékos volt, a kamaszok társaságának középpontja lett.
Látszólag Gene jól boldogult, főként mikor társai Május Királyának megválasztották és amikor egyetemi futball-ösztöndíjat nyert. Neveltetése miatt viszont lelkiismerete zaklatott volt, mert az szigorú keresztény mércének, melyet apja belénevelt, nem sikerült megfelelnie. Ez a bűntudat vitte bele 19 évesen a házasságba, még mielőtt kész lett volna egy ilyen elkötelezettség felelősségét elviselni. Ez a házassága igen rövid életű volt.
Amikor Gene elvégezte a főiskolát, az Egyesült Államok hadseregének szolgálatában találta magát. Egyetemi tanulmányai miatt az újoncok pszichológiai vizsgálatának végzésére jelölték ki. Leszolgálta az idejét a hadseregben és egységének „legjobb katonájaként” szerelt le.
Gene iskolai tanárként folytatta választott foglalkozását. Újból megnősült, ezúttal egy tartós kapcsolat reményében. Néhány év középiskolai tanítás után Dixie Yarus, annak a szőnyeggyárnak a tulajdonosa, ahol apja egész életén át dolgozott, állást kínált neki az igazgatóságban. A társaság két új üzemet nyitott éppen és Gene felelőssége volt több száz gépkezelő munkás szerződtetése. Több évig Gene volt a társaság személyzeti igazgatója. Tisztelték és munkájában nagyra becsülték, sőt a Rotary Club titkárának is megválasztották.
De azok az alapelvek, melyeket apja ültetett belé, Gene-nek még mindig szenvedést jelentettek és azok a döntései, melyeket abból a célból hozott meg, hogy a vezetők életstílusának „gyors iramába” beilleszkedjen, óriási belső konfliktusokat okoztak a számára. Második házassága is véget ért.
Gene, mint üzleti vezető, nem talált lelkiismeretében békességet, így elfogadott egy olyan állásajánlatot, mely lehetővé tette a számára, hogy világot lásson. Egy nagy utazási iroda igazgatója lett. De éppúgy, mint az üzleti színtér, a turizmus gondtalan életstílusa is belső konfliktust okozott Gene-nek.
Apja halála igen mélyen érintett Gene-t. Halálos ágyán Mr. Spriggs sürgette Gene-t, hogy „adja az életét Istennek”. Anélkül, hogy igazán értette volna, mit is jelent ez, megígérte apjának, hogy ezt fogja tenni. De Gene-t még mindig fogva tartotta a 60-as évek sodró élete és boldogságát ismét egy kapcsolatban kereste. Nem nyugodott bele a társadalom laza erkölcseibe és megnősült. De életében továbbra is felfordulás volt és mint oly sokan abban az időben, ő is változást keresett.
Amikor új házasságában felmerültek a problémák, Gene elhatározta, hogy meglátogatja kaliforniai rokonait és ott új állást keressen. Kaliforniába menet megállt Alabamában, hogy egy barátját meglátogassa, akinek vurstlija volt. Amikor barátja megkérte, hogy maradjon pár napot és futtassa az egyik vállalkozását, Gene a móka kedvéért elfogadta az ajánlatot. (A sors iróniája, hogy ez a rövid életű kilengés a barátja vurstlijában volt az egyetlen részlet, melyet a legtöbb újságíró kiragadott és elferdítve „a volt vásári kikiáltónak” minősítették őt. Sokat elárul a riporterek indítékairól és a „forrásaikról”, hogy Gene-t nem „egykori gyári vezetőnek”, „volt középiskolai tanárnak” vagy a „hajdani Rotary Club-titkárnak” nevezték.)
Ez a rövid munka a vurstliban (két hét) mégis jelentős volt. Itt történt, hogy Gene végül is megbirkózott haldokló apja szavaival, melyeket akkor a kezét fogva mondott: „add életedet Istennek, Gene!” Ettől kezdve szembesült azoknak az embereknek a lealacsonyodásával, akik nem voltak elég műveltek ahhoz, hogy leplezzék nyomorúságos helyzetüket. A központ felé sétálva az út közepén Gene élénken látta azokat a mélységeket, melyekbe az emberiség süllyedt. Mindenütt torz dolgokat, csalást, erkölcstelenséget, porhintést látott, mely az út mindkét oldaláról körülvette. A szíve összetört. Gyötrelmében a lelke legmélyén egy kérdést hallott: „ezért alkottalak?” Felkavaró kérdés volt. Nem személyes kérdésként hatott, hanem földrengető kérdésként, az emberiség egészét beleértve. A kérdés megsemmisítő volt és Gene képtelen volt választ adni rá.
Gene kisétált a vurstliból és nem tért többé vissza. Szállodai szobájába ment és térdre esve kiáltott fel ahhoz a Valakihez, aki ezt a kérdést feltette neki. Elmondta Teremtőjének, hogy ő tudja, nem olyan módon élt, amilyenre teremtve lett. Kifejezte mélységes bánatát amiatt, hogy kamasz kora óta kontrol nélkül hagyta folyni az életét. Nem tudta, mi végre teremtették. Meg akart szabadulni a Teremtő céljától őt visszatartó bűneitől. Másokat is erre akart rávezetni.
Harminchárom éves volt.
Életének ez az új fordulata nagy feszültséget okozott az új házasságában. Az asszony nem akart olyan valakivel élni, aki olyan kérdésekben mélyül el, hogy mire teremtetett az ember. Nem ehhez az emberhez ment feleségül és nem akarta, hogy ehhez az ügyhöz bármi köze legyen. A házasságuk véget ért.
Gene folytatta az útját Kaliforniába, de most már egészen más indítékkal. Csak azt akarta, hogy Teremtőjének alárendelje magát és azt cselekedje, amire teremtve lett, bármi is legyen az.
Furcsaságok Jézus körül
Kaliforniában a Jézus-mozgalom virágzott a hetvenes években. Olyan izgalom volt, amilyent Gene még sohasem látott egész vallásos gyermekkorában sem. Könnyű volt belefolyni - dicsérni az urat, bizonyságot tenni az utcákon és sokakkal együtt Jézus-röpiratokat osztogatni. Jelentkezett egy missziós szolgálathoz munkára, sok keresztény hírességgel találkozott és speciális foglalkozást indított a társadalomtól elidegenedett fiatalok számára. De csakhamar észrevette, hogy a mozgalomban a legtöbb embernek a szívében nem mély meggyőződés, hanem csak egy fellángolás élt. A népszerű mozgalom látszólagos buzgalma ellenére, melyet Gene annyira megcsodált, láthatta, hogy tüzük csak kihunyó parázs. Az emberi életek látszólag radikális változása már kezdett hiúsággá válni és minden a vallásos ismételgetés állapotába kezdett fordulni.
Ilyen körülmények között, egy kószálás közben a kaliforniai tengerparton Gene szembesült Jn.15:5 lelki igazságával: ”Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők; aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt; mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” Ha életének küldetése van, ha kész ténylegesen megcselekedni azt, amire teremtették, ez csak akkor lehetséges, ha engedelmes és Megváltóján csüng - és másokat is erre tanít.
Gene végül elhagyta Kaliforniát és Keletre ment. Hallotta, hogy a Sziklás Hegység tele van olyan emberekkel, akik feladták a hagyományos életstílust és megpróbáltak békét találni. Talán ott talál majd olyan embereket, akik a megváltás jó hírét akarják majd hallani, melyet Jézusban, a világ Megváltójában megtalált.
Egy radikális ateista
Egy kis, romlatlan hegyi faluban élt egy fiatal nő, Marsha. Gene-nel ellentétben, ő úgy nőtt fel, semmit sem tudott a Bibliáról és meg tudta egy kezén számlálni, hányszor volt templomban. Főiskolai filozófiai tanulmányai, melyek azzal a vallásos képmutatással keveredtek, melyeket egész életében látott, arra a meggyőződésre juttatták, hogy egyáltalán nincs Isten. Nem gondolta, hogy a keresztények valóban hiszik is, amit „Istennel való személyes kapcsolatukról” mondanak, mert ugyanazokat az ambíciókat, kedvteléseket, üres kifejezéseket és világias napi szokásokat találta azok életében is, mint a sajátjában. Ha Isten tényleg lenne és valaki ismerné Őt, az az ember más lenne!
A főiskola üressége és az ottani felszínes kapcsolatok miatt Marsha mindent feladott és ebbe a kis faluba költözött, szeretetet, békét és egy természetközeli életet keresve. Itt másokat is talált, akik, úgy tűnik, ugyanezt akarták - valóságosnak lenni és valóban élni. De barátai nem sokára ideáljaikat finom alkalmazkodással cserélték fel. Igazságosság és szeretet iránti szenvedély - úgy tűnt - kiment a divatból.
Amikor Gene feltűnt a faluban, Marsha csodálta a benne lévő szenvedélyt, de ugyanakkor visszariadt a Bibliától. De azért amikor Gene-től egy Jézus nevű ember szeretetéről és az igazságosság magas mércéjéről hallott, kíváncsivá lett. Ha mindenki azt tennék, amit ez az ember mondott, az eredmény egy olyan társadalom lenne, amiről Marsha mindig is álmodott. Kihívó kérdésekkel vette össztűz alá Gene-t. Miért nem látta soha Marsha, hogy megélik ezeket a szavakat? Miért van, hogy a keresztények nem tesznek egyebet, mint hogy választékos ruhákba öltöznek és díszes épületekben összejönnek még szegénységgel sújtott vidékeken is? Ezekre a kérdésekre Gene-nek nem volt válasza. Ő csak azt tudta, hogy Isten Fia megváltotta őt és ezt megtenné bárkivel, aki hűségesen Hozzá kiált. Nem a Megváltó hibája, hogy az emberek nem engedelmeskednek a szavának.
Marsha-t megragadták a hallott igazságok. Csodálatos módon, ez a megrögzött ateista Isten Fiába vetette bizalmát, mivel meggyőződött, hogy Ő az emberiség egyetlen reménye. Nem sokkal később ő és Gene összeházasodtak - egy olyan szövetségben kötődtek össze, mely több, mint három évtizednyi idő próbáját állta ki.
Utolsó hely a földön
Bár Gene-nek új élete lett és egy olyan asszonnyal élt házasságban, aki osztozott meggyőződésében, tudta, hogy Tennessee-beli régi életéből sok dolog nincs még felszámolva. Addig nem tudta annak a célnak szentelni magát, melyre Isten elhívta, míg lelkiismerete nem volt tökéletesen tiszta. Mivel Gene számára fájdalmas volt chattanoogai múltjával szembenézni és Marsha kaliforniai neveltetése során átitatódott a pszeudo-liberális előítéletekkel, Dél volt számukra az utolsó hely a földön, ahol élni akartak. De életük már nem volt a sajátjuk. Most már Megváltójuknak éltek, így Gene szülővárosába mentek.
Mindketten kaptak ott állást, csakhamar minden adósságukat kifizették és amennyire csak lehetett, minden rosszat helyrehoztak. Ez alatt az idő alatt sok felekezet istentiszteleteit látogatták, ahol az „Úr iránti buzgalmuk” figyelmet keltett. Otthonukat is megnyitották bárki számára, aki jönni és tanulni akart Megváltójukról. Sok fiatal gyűlt össze a nappalijukban csak, hogy Jézusról énekeljenek és beszélgessenek. Az itt tapasztalt szeretet és a hallott tanítások sok tinédzsert késztettek a drogokkal való szakításra. Az emberek nagyra értékelték „missziójukat”. Minden vasárnap egy teherautónyi fiatalt vittek magukkal a különböző egyházakba, amiket látogattak. A mozgalom népszerű volt és mindenki boldog volt.
A fénybrigád
A kis barna ház a Ringgold Roadon, ahol Gene és Marsha élt, „Fény háza”-ként vált ismertté és a hívők kis csapata egy „Fénybrigád” című illegális, ingyenes újságban kezdte hirdetni a hitét. Tűzbe hozta őket a szeretet megtapasztalása, a tiszta lelkiismeret és az új életük. Valahol csak koncert vagy más nyilvános összejövetel volt, a Fénybrigád ott osztogatott újságokat.
A fogadtatás csodálatos volt. Kamaszok tűntek fel a nap és éjjel minden órájában. Volt, akinek nem volt hová mennie és szüksége volt egy olyan helyre, ahol fedél volt a feje felett. Gene és Marsha nem tudta volna ellátni ezeket az embereket, ha a megszokott foglalkozásukat továbbra is folytatták volna. Szükségük volt egy nagyobb házra is, ahol mindenkit el tudnának helyezni. De hogyan tudnák ezt anyagilag megvalósítani? Szóba sem jöhetett, hogy adományozó után nézzenek. A Biblia arra tanította őket, hogy „munkálkodjanak, cselekedvén kezeikkel azt, ami jó, hogy legyen, mit adni a szűkölködőnek”. Éppen ez volt az, amit tenni akartak - együtt dolgozni és mindenüket megosztani egymással.
Így született meg a „Yellow Deli” étterem. Napszámos munkát vállaltak, hogy pár dollárt keressenek és kibéreltek egy kis épületet. Két hónapnyi felújítással és némi világossárga festékkel a barátságos kis szendvics-bár nyitásra készen állt. Olyan hely volt, ahol a megélhetésüket megkereshették, eközben együtt lehettek és Megváltójukról tanulhattak. Bárki, aki betért egy ételre, új életükbe is kaphatott egy röpke betekintést - annak eredményébe, hogy bűnbocsánatot nyertek és a Szentlélek lakott bennük. A menükártyára rányomtatták: „Specialitásunk a Lélek gyümölcse. Mit szólna hozzá?”
Az emberek szerettek bejönni és beszélgetni, órákat üldögélni az étteremben. Békés hely volt, mentes a szokványos szendvics-bárok rendszerint feszült légkörétől. A helyi újságok képekkel illusztrált történeteket tudósítottak róluk, mikor munkájukról és a menükről ragyogó riportokat közöltek.
Ezidőtájt találtak egy nagy, sok javításra szoruló házat elfogadható áron, melyet rendbe tettek és beköltöztek. Ez a ház éppen a Szőlőtő utcában volt. Ez a név Gene-t a jól ismert Biblia-versre emlékeztette: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők... nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”, így otthonukat „Szőlőtő Háznak” nevezték el.
Még mindig részt vettek különböző felekezetek istentiszteletein, de már kezdtek problémák felbukkanni. A gyülekezetekben néhány ember panaszkodott a „hippikre” és a feketékre, akik elözönlötték az ő tiszteletre méltó összejöveteleiket. Gene-nek és Marsha-nak pedig igen nehéz volt elegendő vasárnapra illó öltözéket találni, hogy mindenkit ellássanak, aki velük volt. A fiatal tanítványok is kezdtek nehéz kérdéseket feltenni. Csodálkoztak azon, hogyan lehetnek olyan gazdagok azok az emberek, akikkel egy templomba jártak, miközben körülöttük annyi szegény él. Miért viselkednek olyan hidegen és tartózkodóan? Hát nem azt mondta nekik Gene, hogy a keresztények a felebarátaik iránti önzetlen életre hívatottak?
Egy vasárnapon aztán betelt a pohár. A közösség, melyet látogattak, törölte az aznap esti istentiszteletét, mert a televízió a Szuper Futball Bajnokságot közvetítette. Bár a prédikátor sok jó dolgot mondott a prédikációiban, úgy tűnt, ez nem hozott változást az emberek életébe. Nem volt hatással az értékrendjükre.
Ettől a naptól fogva a tanítványok kis csapata nem látogatta az istentiszteleteket. Ehelyett csak egy közeli parkba mentek vasárnap reggelenként énekelni és imádkozni. Végülis, a Biblia sehol sem mondta, hogy kell lennie egy prédikátornak a szószéken és mindenki másnak a padokban kell őt csendesen végighallgatnia. Ellenkezőleg, az I.Kor.14. fejezet azt tanította, hogy mindenki hozzon mondanivalót vagy énekeljen.
Ez a döntés nagyon jelentős volt. Amikor felhagytak a „templomba járással” és ők maguk kezdtek egyházzá lenni, valami csodálatos dolog kezdődött. Kezdték felfedezni, kik is ők és mit akar Isten, hogy ezen a földön történjen. Olyan Biblia-versek kezdtek élesen kirajzolódni, melyekre eddig nem igazán figyeltek fel. Izgatottan fedezték fel, hogy az első században a tanítványok éppen úgy éltek, mint ők. Ap.csel. 2:44 ezt írja: „Mindnyájan pedig, akik hittek, együtt voltak és mindenük közös volt.” És Ap.csel 4:32 még világosabb volt: „A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy volt; és senki semmi vagyonát nem mondta magáénak, hanem mindenük közös volt.”
Szőlőtő Keresztény Közösség
Ettől kezdve a „vallásosok” soraiból többen ellenségekké váltak a tanítványok kis csapata ellen. Ez a csoport megszűnt csupán a fiatalok számára létező helyes kis lelki szolgálat lenni. Ezen a téren az egyházakban ugyanis hiány mutatkozott. Független egységgé lettek, mint „Szőlőtő Keresztény Közösség”. Nem kértek a felekezeti egyházaktól sem adományt, sem tanítást, lelkészképzést, sem jóváhagyást. Saját utakon jártak és saját vezetőik lettek. Azok az emberek, akik előzőleg nem akarták, hogy a templomaikban legyenek, most megsértődtek azon, hogy már nem járnak. A Közösség tagjai igazán nem értették, mi folyik és megpróbáltak békességre jutni velük, de minden erőfeszítésük eredménytelen volt. Amikor megpróbálták elmagyarázni, hogy a Bibliával összhangban csak azt teszik, ami normális a hívők számára, csak ártottak az ügyüknek. „Azt mondjátok, hogy csak ti vagytok az egyedüliek!” - volt az általános válasz. Hazugságok és rágalmazó híresztelések terjedtek el róluk. Hirtelen nem voltak már olyan népszerűek.
Mindeközben a tagok száma nőtt. Másik házat kellett venniük, hogy elhelyezhessék mindazokat, akik azért jöttek, hogy együtt éljenek és dolgozzanak velük. És ha egy közeli városból származó tanítvány „Yellow Deli”-t akart a szülővárosában, embereket költöztettek oda, házat vettek és kerestek egy étteremnek való épületet. Egyre több ház és „Deli étterem” lett. Négy-öt éven belül hét éttermet és tucatnyi nagy házat birtokoltak Chattanoogában és környékén. Még mindig úgy kezelték vagyonukat, mint eleinte - önkéntesen megosztva mindazt, amijük csak volt.
Természetesen, gondos számadást kellett vezetniük az üzleti bevételeikről és mindezt könyvelni az adóhivatal számára. A forgalmi- és ingatlanadót kellett fizetniük, mivel Mesterük azt parancsolta, hogy az adót tisztességes módon fizessék. De otthonaikon belül úgy éltek, mint egy nagy, boldog család, ahol mindenki a másik javát keresi.
Ez alatt az idő alatt őszinte, lelkes tanítványok magja alakult ki a soraikban. Többé nem voltak már „egy csapat kölyök, akik szeretik Jézust”. Amit csináltak, nem volt már népszerű. Nehéz idők tették próbára mindegyikük odaadását, de aki köztük maradt, arról bebizonyosodott, hogy szívében őszinte meggyőződés él.
Mindenféle tollazatú madarak
Sokan, akik ezekben a korai években beléptek a Közösségbe, csak néhány hónapra voltak ott. De most, amikor ez az írás készült, negyed évszázaddal később, több, mint hetvenen maradtak azok közül a régi tanítványok közül és akik még mindig Üdvözítőjüknek szentelik magukat. Ők távolról sem voltak hasonló háttérből érkező, hasonló gondolkodású emberek, akik számukra megfelelő közösséget kerestek. Ellenkezőleg, az elképzelhető legkülönbözőbb egyéniségek csoportja voltak.
Joy és Cindy arról a főiskoláról jöttek, ahol Gene tanított, de az óriási többség Chattanooga térségén kívülről jött - olyan messze északról, mint Vermont, olyan messze nyugatról, mint Kalifornia, olyan messzi délről, mint Brazilia és olyan távoli keletről, mint India. John például a Yale-ről maradt ki és gyalog indult neki, azzal az elhatározással, hogy valahol olyan életpéldát találjon, amilyenről a Bibliában olvasott. Hétszáz kilométeres gyaloglás után találkozott egy fiatalemberrel a Szőlőtő Házból, aki arról kérdezte őt, nincs-e szüksége szállásra. Mindent összevetve, vagy egy tucat ember utazgatott éppen országszerte anélkül, hogy tudta volna, hogy létezik a Közösség. Amikor Chattanooga környékére értek, megtudták, hogy a szőlőtő házi emberek vendégül látnak idegeneket. Amit ott találtak, meggyőzte őket arról, hogy ott maradjanak életük hátralévő részére.
Connie, Willadeen, Al és Liz mind helyiek voltak, akik tizenhat évesen vagy még fiatalabban kezdtek el foglalkozni azzal a gondolattal, hogy tanítványok lesznek. Liz engedélyt kapott a szüleitől, hogy máris a Közösségben élhessen. A többiek akkor csatlakoztak, amikor betöltötték a tizennyolcadik évüket.
Garry komputer rendszer elemző volt a harmincas évei közepén, Charles pedig egy üzem karriert befutó fekete igazgatója volt. Eddie sikeres építész volt Floridában, Pat főiskolai tanár és Kathy egy egyház zenei igazgatója volt. Ugyanaz indította őket, hogy feladják karrierjüket és tányért mosogassanak a Yellow Deli-ben, mint ami a fiatalabb tanítványokat elbűvölte. Meghallották Isten Fiának szavát világosan és tekintéllyel képviselve és látták az Ő szeretetének bizonyságát valós emberi teremtményekben. Hozzá akartak tartozni és mindennél jobban szerettek volna olyanokká lenni, mint Ő. Értékesebb volt ez John számára, mint a karrier népszerű fekete rádióbemondóként. Értékesebb volt Davidnek, mint álmai állásajánlata, hogy egy indián rezervátumban tanítson.
Danny, Linda, Bob és Deb egy keresztény főiskolába jártak a szomszédos Daytonban, Tennessee államban. Margo, Michael, Emily és Rose egy kissé távolabb, Altamontban, egy hippi kommunában éltek. Ők mind közel egy időben költöztek a Közösségbe. Hogy ilyen különböző hátterű emberek kijöjjenek egymással a közösségi élet „kohójában”, el kellett, hogy felejtsék a múltat és abba kellett, hogy hagyják a természetes vérmérsékletüknek megfelelő életüket.
Valamitől Ray, az egykori katonai hírszerző vietnámi veterán megszerette Dickyt, akinek viszont kábítószer és transzcendentális meditáció volt a múltjában. Valami lerombolta a korlátokat az egyetemet végzett Robert és Joe között, aki pedig egy fekete részes bérlő fia volt és aki a harmadik osztályban abbahagyta az iskolát és mezei munkát végzett.
Amikor Billt főiskolája elküldte, hogy lakjon a Közösségben, hogy szakdolgozatához tanulmányozza a keresztény közösségi életet, talált valamit. És Artie, egy motorbaleset sérültje, aki alig tudott járni vagy egy teljes mondatot kimondani, ugyanazt találta. Soha egyikük sem ment többé el.
Amit találtak, José-t és Gayle-t is arra ösztökélte, hogy elhagyják latin-amerikai gyári munkásként gyakorolt foglalkozásukat. Emiatt lett Patti, Alan és Susan tanítvánnyá annak ellenére, hogy ultra-konzervatív Biblia-főiskolájuk a Közösséget szigorúan elítélte. Emiatt szenvedte el Kirsten, Thomas és Rebecca, hogy elrabolják és „deprograming”-nak vessék alá őket.
Számukra az a szakasz a Bibliában, melyet Gene gyakran olvasott, foglalta össze mindazt, amit találtak: „ A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” (I.Kor.13:4-7)
Az Északkeleti Királyság
Jay Massachusettsben született és nevelkedett. Amikor Mustangjával délre autózott menyasszonya bátyját meglátogatni és nyári munkát keresni, úgy gondolta, egy más kultúrával találkozhat. Fogalma sem volt arról, hogy egy egészen új életet fog találni. Arról sem volt elképzelése, kivel fogja ezt az életet megosztani.
Amikor rátalált Chattanoogában, a Szőlőtő utcában a kis közösségre, mindenkinek beszélni akart róla. Így aztán, mikor hazafelé tartott, hogy megnősüljön. megpróbálta elmagyarázni, mit is talált. Lejátszotta azt a kazettát is, melyen új barátai énekelnek Megváltójukról. De úgy tűnt, senkire sem gyakorolt mély benyomást és valóban, nem is a zene volt az, ami Jay szívét is megragadta, hanem inkább a kapcsolatok.
Mivel szerette őt, Jay újdonsült felesége, Annette elhagyta rokonait Észak-Vermontban, hogy délen olyan emberekkel éljen, akiket alig ismert. Mégis, nem tartott sokáig, hogy ő maga is kötődni kezdjen a közösségbeli emberekhez. És minél többet beszélt ő és Jay az új életükről az embereknek, mikor ismét Vermontban voltak, azok annál inkább kiváncsiak lettek rájuk. Az elkövetkező néhány éven át terjedt a szóbeszéd a Közösségről, ahol Jay és Annette él.
Annette nővére, Jackie és férje, Andy, aki a városi vízmű felügyelője volt, imaösszejöveteleket tartott Richard-dal, a helyi tv-szerelővel és két erdésszel, Steve-vel és Gene-nel meg az ő feleségeikkel. Ismertek még két embert a közeli faluban, Maurice-t, a kézbesítőt és Guy-t, aki egy kis étterem tulajdonosa volt és akik úgy döntöttek, hogy Isten azt akarja a családjaiktól, hogy lakásukat és anyagi javaikat megosszák egymással. Mások is voltak, akik egy közös keresztény lelkigyakorlatos központ nyitására gondoltak a térségben. Mind meg akarták ismerni azt a közösségi életet, melybe Jay és Annette keveredett. Nem tudna valaki Chattanoogából feljönni, hogy pásztoruk legyen és megtanítaná őket a közösségi életre? Sokat nem tudnának fizetni...
Nem - válaszolta a chattanoogai Közösség, neki nincsenek alkalmazható tanítói. De találhatnának az Island Pond-i kis faluban egy házat és néhány házaspár oda költözhet a saját költségükön, hogy bemutassák azt az életet, ami adatott nekik. Ha a helyi vermonti családok csatlakozni akarnak hozzájuk ebben az életformában, szívesen látják őket.
Ők pedig csatlakoztak, az első évben körülbelül ötvenen, mind Vermont hóborította körzetéből, melyet Északkeleti királyságnak hívtak. Ennek a Közösségnek más volt az összetétele, mint a délinek. Tagjai többnyire a harmincas éveik végén, negyvenes éveik elején voltak, nem pedig tinédzserek vagy fiatal húszévesek. Nagyobb gyermekeik voltak, földjeik és házaik, valamint megalapozott vállalkozásaik. Ezek közül az érett tanítványok közül véneket neveztek ki és megindult egy átmenet. Azokat a vállalkozásokat, melyekben a tanítványok együtt tudtak dolgozni, megerősítették, másokat, melyek a közös élettől távol tartottak, bezártak és mindenki igazodott ahhoz az igényhez, hogy éjjel-nappal rendelkezésre álljon egymás megsegítésére, egész héten át. Nagy vállalkozás volt ez és a vermonti Közösségnek több segítségre volt szüksége tapasztalt tanítványoktól. Nemsokára mások is felköltöztek Chattanoogából, hogy vállalkozások megalapításában, a gyerekek tanításában és a tűzifa hordásában segítsenek. Az új csoport Északkeleti Királyság Közösség néven vált ismertté.
Ekkor valami szokatlan dolog történt. Az 1978-as jonestowni (Guyana) halálesetek nyomában támadó antiszektás hisztéria megmételyezte Chattanooga térségét. Gyermekekkel való durva bánásmód miatt vádat emeltek a Közösség ellen. A rendőrtisztek a Közösség tulajdonában lévő járműveket megállították és törvénytelen módon kívánták megvizsgálni, hogy van-e a gyermekeken nyoma a rossz bánásmódnak. A Közösség tagjai engedtek ennek, mivel nem ismerték a jogaikat és bár semmi bizonyítékot nem találtak ellenük, a gyermekeket és szüleiket egyaránt megrázta ez a tapasztalat. Ismételten előfordult, hogy tanítványokat „deprogramer”-ek raboltak el, sőt egyszer még a rendőrséggel és a helyi bírósággal szövetkezve is megtették ezt. Mivel sok felelősségteljes tagot küldtek északra, hogy segítsenek az Északkeleti Királyság Közösség megalapításában, ezek a körülmények nagyon bizonytalanná tették a Chattanoogában maradottak helyzetét. Szánalomra indulva határozta el a vermonti Közösség, hogy megnyitja otthonait menedékül déli barátai előtt. Ez azt jelentette, hogy szerény jövedelmében még szűkösebben gazdálkodva sok megszokott dolgot nem tesz ezentúl, de nem tudták tétlenül nézni, hogy demoralizálják testvéreiket. Nem számított, milyen nehézséggel kell szembenézniük északon, legalább együttesen szálltak szembe vele. 1980 közepén a déli Közösséget teljesen lebontották és a kis Island Pond-i város, Vermont közel tíz százalékos népességszaporodást tapasztalt meg.
A kis nyáj
Időközben Dieternek és Martinnak, két németnek, akik az Egyesült Államokban tett látogatásuk alatt tanítványokká lettek, lejárt a vízuma és vissza kellett térniük szülőföldjükre. Az Amerikában lévő Közösségek nem tudták elképzelni, hogy ez a két fiatal tanítvány több ezer mérföldnyi távolságban egymaga boldoguljon, ezért elküldték Gene-t és Marsha-t, hogy segítsenek nekik. Nehéz volt a pár részére szállást találni, de amikor Martin bemutatta Gene-t az ő régi „alternatív” barátainak a Steinenberg nevű kis városban, váratlan dolog történt. Martin legtöbb barátja megszerette a Megváltót, Akiről Gene beszélt, azt az Embert, aki annyira szerette őket, hogy helyet cserélt velük a halálban. Át akarták adni Neki az életüket. A kis közösségi ház légköre szinte azonnal megváltozott. Az a néhány korábbi lakó, aki nem akarta feladni a kábítószert vagy elveit, kiköltözött, így Gene és Marsha újabb tanítványokkal szembesült, akiket gondozni kellett, nemcsak kettővel. A szükségnek eleget téve a Közösségek egy fiatal párt, Arthurt és Judyt küldték el az Államokból, hogy együtt éljenek a tanítványok kis nyájával és tanítsák őket, hogyan engedelmeskedjenek mesterük parancsainak. Később másokat küldtek, hogy különböző módokon támogassák őket.
Pár évig a steinenbergi ház volt a tanítványok otthona. Ez alatt az idő alatt hűségesen kerestek másokat is Németországban, akik nyitottak voltak az új üzenetre. Énekeltek és táncoltak a piacokon, ahol kenyereiket árulták, német újságokat nyomtattak, sőt, vették hátizsákjaikat és fürkészték az utakat, kisvárosokat. De nem sokan követték őket, így ők a „kis nyáj” maradtak. Amikor a steinenbergi ház tulajdonosa úgy határozott, hogy lebontja azt, hirtelen otthon nélkül maradtak. Sem nekik, sem amerikai barátaiknak nem voltak anyagi lehetőségeik, hogy házat vegyenek és nem volt világos, hová települjenek. Találtak egy ingatlantulajdonost, aki megengedte, hogy a földjén sátorozzanak, de nem tartott sokáig, míg a hatóságok elköltözésre nem szólították fel őket. Mint egy kis cigány karaván, útnak indultak otthont keresni.
Egy éven át vándoroltak - ki Németországból Franciaországon át Portugáliába és Spanyolországba. Mindezalatt ők is, mint amerikai barátaik is, naponta imádkoztak, hogy találhassanak egy nagy házat. Amerre csak mentek, kérdezgették az embereket, nem tudnak-e egy használaton kívüli nagy házat, vagy nem ismernek-e olyanokat, akik teljes szívükből szeretik Istent. Minden útbaigazítás, amit csak követtek, zsákutcába torkollott. Végül, egy hoteltulajdonosnak a spanyol tengerparton elmagyarázták a helyzetüket, mire ő felkínált számukra egy felújításra szoruló kastélyt Dél-Franciaországban, mely a családjáé volt. Az ára nem volt számukra elérhető, de a „kis nyáj” a birtok gondozójaként ott maradhatott, míg a családnak el nem kell azt adnia.
Amikor néhány év múlva eljött ez az idő, az amerikai tanítványok nem bírták nézni, hogy franciaországi barátaik újabb éven keresztül vándoroljanak, ezért éjt nappallá téve dolgoztak, hogy segítsenek előteremteni a pénzt a ház megvásárlására. Éppen időben érkezett meg a szükséges pénz Franciaországba és végre a Közösségnek saját otthona lett. Eközben a tanítványok növelték a létszámot, nemcsak Franciaországból, hanem Németországból, Spanyolországból és csodálatos módon, Ausztráliából is.
Nem tervezett terjeszkedés
Már este volt, amikor Mark elkerékpározott a dél-franciaországi kastély mellett, mikor egy fiatalember jött futva utána. Az ifjú azt szerette volna tudni, van-e szállása éjszakára; ha nem, szívesen látják a nagy kastélyban. Markra mély benyomást tett a férfi őszinte vendégszeretete és elfogadta az ajánlatát.
Mark egyike volt a vendégek százainak, akik „Tabitha’s Place”-ben éjszakáztak, ahogyan a kastély ismert volt. Ő azonban különbözött a legtöbbjüktől - nemcsak azért, mert ausztrál volt, hanem azért is, mert minden, amit vendéglátói mondtak, megértésre talált nála. Vonzotta az a gyökeresen más élet, amit itt látott. Végül eldöntötte, hogy megbocsátást akar a bűneire és lemondott a régi életéről, hogy tanítvánnyá lehessen. Viszont nemsokára Marknak vissza kellett térnie Ausztráliába. Mivel Európában senkit sem tudtak nélkülözni ezidőtájt, a vermonti Közösség gyürkőzött neki, hogy legjobb emberei közül küldjön az új tanítvány segítségére.
Eközben több kanadai értesült a vermonti Közösségről és több alkalommal tett ott látogatást. Néhány hét leforgása alatt megszívlelték a megalkuvást nem ismerő üzenetet, melyet ott hallottak és végül elhatározták, hogy megadják a tanítvánnyá válás árát. Jean feladta gépész szakmáját, Denis abbahagyta a gyógyszeráru kereskedését, David értésére adta az Air Canada-nak, hogy nem lesz többé a gépei pilótája és Richard lemondott egy multinacionális testület főkönyvelői posztjáról. De talán Richardon kívül, akinek a felesége egyesült államokbeli állampolgár volt, senki sem élhetett Vermontban. Így, annak dacára, hogy otthon is nagy szükség volt rájuk, a vermonti tanítványok Kanadába küldték néhány legfelelősebb tagjukat, hogy segítsenek ott közösséget alapítani.
Bob, akit misszionárius szülei Brazíliában neveltek fel, évek óta mély vágyát fejezte ki aziránt, hogy a brazil emberek is meghallhassák azt az üzenetet, amit ő is megismert. Mivel ő lett a Közösség egyik legfelelősebb vezetője, Amerikában mindig nagy szükség volt rá. De végül a Közösség belátta, hogy önző dolog lenne tőlük, ha őt továbbra is ott tartanák és szívesen engedték, hogy oda menjen, ahová szíve vágya vezeti.
És ez így ment. Gyakran nehéz körülmények között és mindig nagy személyes áldozatok árán mentek ki a tanítványok közösségeket alapítani. De végül is kezdettől fogva ez volt az alapja mindennek: sürgető szükséggel találkozni, feladni azt, ami fenntartotta őket, mindig azt cselekedni, amit a szeretet parancsol. Nem ültek le kitervelni, hogyan terjesszék hitüket vagy életstílusukat. Sohasem akartak világszéles hálózattá válni. Mindazonáltal, az 1990-es években Közösségeket alapítottak az Egyesült Államokban négy helyen: néhányan New England térségébe mentek és egyet Középnyugaton alapítottak. 2000-ben Közösségek születtek Spanyolországban, Németországban, Argentínában és Angliában, mások az Egyesült Államok középnyugati részén alapultak, West Coast-i és déli előőrssel.
Száraz csontok
Ahogyan sosem állt szándékukban világszéles mozgalommá válni, úgy a Közösség azt sem gondolta soha magáról, hogy bibliai prófécia beteljesülése lenne. De az évek alatt fokozatosan világossá vált, hogy egyfajta restauráció megy végbe és hogy a történelem egy nagyon jelentős időszakában élnek.
Az 1970-es években a tanítványok a zsigereikben érezték, hogy az Üdvözítőt követni többet jelent a templomba járásnál. Amikor próbálták követni azt a vágyukat, hogy Megváltójuknak tetsző életet éljenek, kezdtek olyan dolgokat meglátni a Bibliában, melyek megerősítették őket. Azok a beszámolók, melyeket a korai egyházról olvastak, olyan embereket ábrázoltak, akik az egymás iránti önfeláldozó szeretet életét élték és különböztek a körülöttük lévő társadalomtól. Az is szembeszökő volt, hogy a huszadik század keresztény egyházaiból hiányzik ez a fajta élet. Ennek oka is meglehetősen nyilvánvaló volt. Nem volt gyökeres különbség a templomba járók és a templomba nem járók között, mert a templomban nem hirdettek számukra olyan, tekintéllyel szóló üzenetet, mely megmondta volna az embereknek, mit vár Isten tőlük. Az üzenet, melyet az első tanítványok hallottak, az volt, hogy hagyják ott a halászhálóikat és pénzváltó asztalaikat és adják fel a személyes vagyonukat. Azt parancsolta nekik, hogy vágják el a köteléket az olyan családtagjaikkal, akik ellenezték az ügy számára való odaadásukat. Pál apostol még a bibliai képzéséről is lemondott. de a modern kereszténység nem prédikál ilyen „kemény beszédeket”. Helyette intellektuálisan elemezte a Messiás szavait és racionalizálta a neki való engedelmesség szükségességét.
Nem volt nehéz a Tennessee-beli és a vermonti Közösségeknek meglátniuk, miért hiányzott a modern időkben ez a határozott üzenet. Az embernek az önfeláldozás életét kell állhatosan élnie és ezzel kell törődnie, mielőtt arra lenne felhatalmazása, hogy másokat szólítson fel engedelmességre. Ez került aztán a hetvenes években leginkább a Közösség fókuszába: engedelmeskedni annak az üzenetnek, amit így kaptak: „megtisztítani saját házuk táját”, ha lehet így mondani, mielőtt megpróbálnának a körülöttük lévő világban prédikálni.
Az 1980-as évek alatt a Közösséget továbbra is elbűvölték az első tanítványokról szóló bibliai feljegyzések. Fokozatosan felderengett bennük, hogy az első egyház nemcsak vallás volt, hanem egy nép is (I.Pt.2:9). Ezt a népet Izrael nemzetközösségeként* ismerték (Ef.2:12). Papokból állt (akik mindegyike Istent képviselte a földön) és egy külön kultúrával rendelkezett. Apránként összeállt a kirakós kép. Az első században az egyház és a világ között éles választóvonal volt és erre nagyon jó oka volt. A világ népei természetes törvények (azok a dolgok, melyekről lelkiismerete szerint minden ember tudta, hogy igazak és jók) alapján működtek, de a papságnak magasabb törvénye és nagyobb felelőssége volt. Amikor a Közösség az Ószövetség történelmét és próféciáit tanulmányozta, az Újszövetség szakaszai is sokkal világosabbá váltak. A természetes törvény szerinti élet nem volt rossz és Istennek örök jutalma van azok számára, akik igyekeznek helyesen cselekedni. De egyedül a jó erkölcs nem valósíthatja meg Isten terveit a földön. Mielőtt a Messiás visszajöhetne, hogy megalapítsa a földön a birodalmát, lennie kell egy népnek, mely a világ nemzeteitől elkülönül, akik az Ő parancsainak való engedelmeskedve élik az életüket. Máté 24:14 és 21:43 nagyon világosan beszél erről.
Mindazonáltal, az 1980-as évek végére kézenfekvővé vált, hogy ez a szent nép nem létezhet a földön a kormányzatban lévő tisztességes emberek befolyásától függetlenül - olyan emberekétől, akik a vallásszabadságot és más alapvető emberi jogokat támogatják.
Ennek ellenére, az 1980-as évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy ez a szent nemzet nem létezhet a földön olyan igaz államférfiak befolyása nélkül, akik támogatják a vallásszabadságot és más alapvető emberi jogokat.
Amikor a Közösségek a kilencvenes évekbe léptek, elkezdtek reggelente és esténként összejöveteleket tartani, ahol annak a népnek a vezetőiért imádkoztak, ahol laktak. Ebben az időszakban üzenetük még élesebben került a gyújtópontba. Jobban megértették, hogyan hágta át a társadalom a természetes törvényeket, olyannyira, hogy a rosszat jónak és a jót rossznak mondják. Az is feltűnt, hogy támadás éri a keményen dolgozó férfi, az engedelmes feleség és a tisztelettudó gyermek hagyományos ideálját. A férfiak olyan pozíciókért küzdöttek, ahol a legtöbb pénzt kereshették a lehetséges legkevesebb verítékkel. A nők legalább 50 százaléka olyan kapcsolatot igényelt, ahol nem eldöntött kérdés, kié a vezető szerep. A gyermekek egyre inkább magukra maradtak abban, hogy megválasszák útjaikat és saját értékeiket kialakítsák. A család fogalma is átértékelődött olyannyira, hogy a homoszexuális kapcsolatok a házasságéval azonos jogi státuszt nyertek.
A Közösség tagjai sürgető szükségét érezték annak, hogy megismertessék az emberekkel azt a jó, tiszta életet, melyet Megváltójuk adott nekik. Nyilvános alkalmakon irodalmat osztogattak és hátizsákosan rótták párosával a vidéket, hogy az üzenetet megosszák másokkal. A Közösség ingyenes lapot és később egy web-oldalt is alapított, ahol az emberek választ kaphattak a kérdéseikre. Növelték irodalmi alkotásaikat a „Twelve Tribes Freepaper”-nek nevezett fő kiadványukkal és két, speciális érdeklődésre számot tartó folyóirat kiadásával, az egészséggel és táplálkozással kapcsolatos „Common Sense Chronicle”-val és az időszerű eseményeket megjelentető „Common Sense Sentry”-vel.
Ebben az időben egyre jobban kikristályosodott az a sajátos kultúrájuk, melyet a Közösség papságként képvisel. A különböző közösségek találkozókon gyűltek össze, hogy megvitassanak olyan kérdéseket, mint az egészség, táplálkozás, zene és tánc. Állandó műhelyeket alapítottak, ahol a Közösség tagjai által alkotott új dalokat és táncokat ismertették. Tehetséges írók és tanítók számtalan órát töltöttek történetek írásával és tananyag kidolgozásával, hogy a Közösség gyermekeinek nevelésének színvonalát emeljék. Különböző drámai produkciókat írtak és vittek színre és több közösség is együttműködött az északkeleti városokban tartott vendégszerepléseken, még Washingtonban is. Egyes közösségek kezdtek heti fesztiválokat tartani, azzal az elképzeléssel, hogy a jövőben havi és szezonális körzeti fesztiválokon is részt vesznek.
Ahogy a XX. század a vége felé közeledett, különböző bibliai próféciák rajzolódtak ki a tanítványok előtt. Ézsaiás 49:6 a „Jákob nemzetségeinek megépítéséről” beszélt a „népek világosságául”, „hogy az üdvösség a föld végéig terjedjen”. Világossá vált, hogy ez az üdvösség, mely eléri a föld végét, (melyről Máté 24:14 azt mondja, hogy meg kell történnie a Messiás visszajövetele előtt és a végidőt fogja előidézni), egy törzsekből alkotott nép létrejöttétől függ. Ezek a törzsek – értelmezésük szerint - nem Jákob természetes leszármazottai lesznek, hanem Izrael lelki nemzetközössége, melyben, mint ahogyan az Efézusi levél 2:12 szól róla, minden törzs tanítványként lesz egy földrajzi térségben, olyan felelősségteljes életet élve, mely világosság lesz a körülöttük lévő emberek számára. Ez fokozatosan épül majd fel, mint Ezékiel 37. fejezetének száraz csontjai; egy lelki nép feltámadása, akiknek reménysége kiszáradt az első század végén, olyan nép, mely tagról tagra válik valóra, egymással egyesülve és közösségek formájában öltve testet.
A tanítványok ráébredtek, hogy ez a jövőjük, ha méltónak bizonyulnak rá. Az elmúlt 1900 évben azonban sok mozgalom jött és ment, és még senki sem idézte vissza az első század tanítványainak buzgalmát, még kevésbé terjesztette ezt a föld végéig. Mindig volt önző indíték, viszály, vesztegetés és megalkuvás. Sosem volt még olyan nép, mint amelyet Dn.2:34, 44 ír le - mint egy, a világ hegyéből emberi kéz érintése nélkül kivágott kő. Mindig pillanatnyi emberi erőfeszítés keveredett bele, politikai intrika, katonai erő vagy vallásos propaganda formájában. De Dániel próféciájának Kő Birodalma csak igazi szereteten alapítható meg, melyet az egymásért hozott áldozatokon alapuló mély vonzalom köt össze.
És így a Tizenkét Törzs, vagy Izrael nemzetközössége, mint mai mozgalom, kritikus ponthoz ért. Itt vannak a közösségek, melyek tizenkét földrajzi térségben nőttek ki és a felelősségteljes emberek, akik évtizedek óta tanítványok. Megjelent közöttük egy gazdag kultúra. Világos látásuk van a jövőt illetően és gyermekeik legnagyobb részben követik őket. De ők egy magasabb próbatétellel néznek szembe. Hűek maradnak-e ahhoz az eredeti kijelentéshez, mely Gene Spriggs-t megérintette Jn.15:5-ben: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”? A szeretet Lelkében vagy saját természetes képességeikben bíznak-e és ennek következtében a büszkeségnek, önző kívánságoknak és kompromisszumoknak esnek-e áldozatul, melyek az elmúlt két évezred minden mozgalmának kudarcát okozták? Minden - egészen szó szerint minden - ezen múlik...
* Izrael nemzetközössége = Ef. 2:12 (magyar nyelvű) Károli-féle fordítása szerint: Izrael társasága